A mai nap is szokásosan indult – úszás/alvás, reggeli a kertben (igazi eredeti “Mama tortillája”˝* nejlonfóliában), aztán irány a város. Most, hogy nem siettünk, természetesen megszüntették az elterelést, úgyhogy fél óra múlva már óriási fagyikkal igyekeztünk a Picasso Múzeumba. Most nem volt olyan vészes a sor, negyed óra múlva már benn is voltunk, de az legalább fél napnak tűnt, köszönhetően a mögöttünk álló három IQ-fighter magyar lánynak, akik részint óriási hangerővel beszélgettek a bugyijaikról, részint pedig kitörő örömmel üdvözölték a térfigyelő kamera jelenlétére figyelmeztető táblát, amely szerintük azt közli, hogy bent lehet kamerázni. A múzeum fő érdeme, hogy rengeteg fiatalkori kép van kiállítva (mondjuk ez nem meglepő), plusz egy egész terem a Velazquez infánsnő-kép alapján festett képekből. Ellenálltunk a fogyasztás ördögének, és nem vettünk Picasso emléktárgy-arzenált, helyette beültünk egy újabb gyanús netkávézóba szkájpolni, illetve megnézni, hogy hogyan jutunk el legegyszerűbben a Miró-múzeumba. Ez, mint kiderült, teljesen mindegy volt számunkra, mert nem túl ésszerű módon vasárnap délután nem tart nyitva. Elsétáltunk a Ciutadellaba, ami kb. a Városliget pálmafákkal, kevesebb kutyával és több jófej sziesztázó-napozó emberrel. Van állatkert, kresztábla-park gyerekeknek, itt van a katalán parlament, az ítélőtábla, egy csodásan giccses, de mégis szép neobarokk óriás szökőkút és a katalán diadalív is. (Az nem derült ki számunkra, hogy melyik diadalé.) Véletlenül megtaláltuk a strandra vezető utat is, úgyhogy Panni – a nagy eszével napszemüvegestül – rögtön a hullámok közé vetette habtestét. Manó hadirokkantként (a metróbaleset mély nyomot hagyott a lábán) a partról fényképezte az akciót, illetve szemmel tartotta a vízimentőket, hogy ha úgy adódik, kimenttethesse buggyant nővérét a másfél méterről lezúduló víztömeg alól. A tengerpartozás után megünnepeltük a sikeres életben maradást némi kiváló San Miguel sörrel és fagyasztott cukros nyál jégkrémmel, visszametróztunk a belvárosba a turistabarát módon este 10-ig nyitvatartó Dali múzeumba. Ez tulajdonképpen csak kárpótlás volt, mivel a Barcelona közelében (Figueresben) levő Dali-ház valószínűleg sokkal érdekesebb lett volna, de nem akartuk egy napot csak erre szánni, úgyhogy maradt a múzeum. Amit viszont kár lett volna kihagyni. Olyan, mintha egy raktár lenne, itt egy pár szobor, ott egy teremnyi érem, a falon egymás mellett a Don Quijote-sorozat pár darabja Dali által aláírt átvételi elismervényekkel meg szerződésekkel keverve, néhány üres tárló, de még egy cetli se, hogy az adott tárgyat kölcsönadták-e, vagy csak ellopták… Családias hangulat, látogató rajtunk kívül kettő, teremőr nincs, csak egy pénztáros és egy boltoslány, Mae West Lips-kanapé és a rózsás fejű nő széke, ahova leülhetsz fotózkodni – azt is szabad, és nem, nem csak térfigyelő kamera van bent. Aki Barcelonában jár, mindenképp menjen be, ráadásul a többi általunk látott Dali-múzeummal és kiállítással szemben nem drága és van diákjegy is. Sőt, megtalálni sem nehéz, mert a mellette levő tér egyik házának erkélyén egy nagy karton Dali-figura mutatja a helyes utat. Hazafelé menet megtaláltuk a Font de Canaletest, amely állítólag egy bűvös forrás (ezt a csodálatos öteurós útikönyvünk állítja), amelyből inni kell néhány kortyot, és akkor egy napon biztosan visszatérsz Barcelonába. Ezt az útikönyv következő kiadásában javítani kellene akképpen, hogy mindez talán igaz lehetett a modern uszodatechnika feltalálása előtt, ám ma varázserő helyett maximum klór van benne. Mindenesetre nekünk már megvan az esélyünk a visszatérésre, mert nem csupán beleittunk a Canaletes vizével megtöltött ásványvizes üvegbe, de túl is éltük. Otthon még kiültünk egy kicsit a kollégium udvarára egy doboz sangriával és egy tál gyümölccsel meg csokival kártyázni, de egy óra után Manó feladta a küzdelmet, amelyet fél pohár alkoholtartalmú ital és a hamiskártyás Panni ellen folytatott.
* Egy kis gasztro-ismeretterjesztés: Spanyolországban a tortilla nem a latin-amerikai kukoricalisztes tésztalapot jelenti, hanem krumplis omlettet, rakják szendvicsbe, eszik magában, hidegen-melegen, nagyon finom. Bonyolultan leírt receptje itt, egyszerűbben pedig maradék héjában sült krumpli kell hozzá hosszúkás darabokra vágva, pirított vöröshagymán átforgatva, tojás egy kevés tejjel rá, só, bors, ha az alja megpirult, óvatosan meg kell fordítani (csak ez igényel némi konyhaművészeti jártasságot), kész. Tápláló, olcsó, finomabb a rántottánál és gyors, ha van némi behasznosításra váró krumpli a hűtőben.
