A mai rövid napnak indult, mert a hajnali 5 órás hazaérkezést muszáj volt kipihenni, így a dél körüli kelést követően kezdtük a napi rutint – Panni uszikál, Manó “még 5 percet” alszik, reggeli, indulás. A Museu d’Art Contemporani de Barcelona, azaz a modern művészeti múzeum felé vettük az irányt, csak az odajutás nem volt akadálymentes. Valldoreix megállónál ugyanis mindenkit letereltek a vonatról, és át kellett szállni a pótlóbuszra, amely – ugyan gyönyörű katalán vidékek érintésével – de iszonyatos kacskaringókkal tette meg a kimaradó három megállónyi utat. A múzeum előtt egy udvarba betévedve megnéztük a Szent Anna kápolnát egy rakás betépett angollal kiegészítve (az egyik a budai Labirintusban volt pohárszedő, bár ő még mindig meg van győződve arról, hogy a pesti oldalon dolgozott). A múzeum egy zseniális épületben van, és a kiállítások is majdnem zseniálisak voltak, bár a koncepció nem mindig volt világos – hiába, nem értjük mi ezeket a moderneket. Viszont felfedeztünk egy német rendezőt, akinek a Freak Orlando c. filmje ment az egyik teremben. Tökjó. Bár nem sikerült végignézni, mert 2 óra hosszú, nekünk pedig rohannunk kellett kajálni a – szintén Szent Annáról elnevezett – szendvicsezőbe, aztán a koliba, majd vissza a fesztiválra. A nagy rohanásban Manónak az Atenció tábla ellenére sikerült a metróba fejjel előre, kétméteres repülést követően megérkeznie. Minden erőfeszítésünk dacára – a főtéren még egy taxiba is bekéredzkedtünk két másik karszalagos mellé – sikerült lekésni a Mark Lanegan koncert első fél óráját, ami egy 35 perces koncert esetében nem az igazi. Így kénytelenek voltunk kalandos úton egy nagy pohár vigasz-ingyencidert szerezni a mélydekoltázs-őzikeszem módszerrel, és leültünk nagy testvéri lelkizést folytatni egy betonkockára. Ennek kapcsán kiderült, hogy a férfi/nőideáljaink karakterjegyeit tartalmazó lista korántsem rövid, viszont leglényegesebb eleme az, hogy az illető szeresse a sikátorokat. Megnéztük a Jesus & Mary Chain-t, ami tökjó volt, és végre tökéletesíthettük a csárdás-keringő-macarena-kánkán táncrendünket, aztán bejártuk a Szigethez képest elenyésző számú CD-boltos-civilszervezetes sátrat. Örkény után szabadon*, még csak 3 napja voltunk Spanyolországban, de máris beleszóltunk a belügyekbe, tiltakoztunk egy kitűzőért a harmadik világba irányuló fegyverexport ellen. Utána átmásztunk Ratatat-ra, végül pedig Kaiser Chiefs-re, ahol viszont a Szigethez hasonlóan béna hangosítás hazaűzött minket. Szóval könnyes búcsút vettünk a Parc del Fórumtól, bunkó módon nem adtuk el a karszalagot a Chemical Brothersre belógni próbálóknak, még bunkóbb módon találtunk helyet az éjszakain, és – a változatosság kedvéért terelőúton – visszajutottunk a koliba.
* Örkény: Noteszlapok az USA-ból 1.
