Barcelona 5. nap – 2007. 07. 16.

Felvirradt az utolsó napunk, úgyhogy reggel viszonylag korán elindultunk, hogy még minden beleférjen, amit meg akarunk nézni. Gaudi utolsó lakóházánál, a La Pedreranál kezdtünk, ahova nem mentünk be, mert óriási tömeg volt, ami annyira nem érthető, mert belül csak kis rész látogatható, az épület ugyanis ma a legnagyobb katalán bank székháza. Helyette könyvesboltoztunk, beszereztük a kötelező szakácskönyvet, aztán tovább sétáltunk a főtérre, hogy ott majd biciklit bérlünk és rendes sportember módjára folytatjuk a városnézést. Már napok óta figyeltük, hogy milyen jól kiépített elviszed itt-leteszed ott citybike-rendszerük van, és már a vonatelterelést is megbocsátottuk a barcelonai önkormányzat illetékeseinek, amikor kiderült, hogy mindezt turisták nem vehetik igénybe. Szegényes – a francia nyelvre és a Ska-P szövegekből szedett spanyol szavakra épülő – katalán tudásunkkal nem sikerült megérteni, hogy helyi bankkártya vagy személyi kell-e hozzá, mindenesetre mi csak rém drágán bérelhettünk volna biciklit, így maradt a busz. A régóta keresett Miró-mozaik érintésével eljutottunk a Mirador del Colonig, amely egy magas torony tetején álló Colombus-szobor. Colombus, mint tudjuk, katalán volt, vagy legalábbis lehetett, de mindenesetre Barcelonában kötött ki első útjáról hazatérve. A toronyba egy szűk kis lift visz fel, és fent lenni is elég félelmetes, de a kilátás tényleg szép, no meg nem mindennap állunk a nagy Columbus talpai alatt (amelyek közül az egyik 1 m, a másik 1,16 m hosszú, mint megtudtuk a rendkívül informatív prospektusból).

Ezután elmetróztunk a Güell Park felé, útközben vettünk: 1. egy fülbevalót egy illegális utcai árustól (ez, mint egy másik informatív prospektusból megtudtuk, akár 1000 euró bírságba is kerülhetett volna), 2. megszámlálhatatlan dobozos kajából álló menüt egy irodaház-menzán, és felmásztunk a parkba vezető emelkedőn. Bejártuk majdnem az egészet, Gaudi saját házát, az árkádokat, a kertet, bővítettük a Panni és a növényzet-fotósorozatot és megebédeltünk az egyik műsziklamélyedésben. Gaudi-napunk lezárásaként megnéztük – újabb eltévedés szülte séta után – a Sagrada Familiát. A múzeum-részre már eléggé dögrováson voltunk, úgyhogy az első napon kinézett bikaviadal-stadionba már nem mentünk be, csak felszálltunk az első buszra pihenni. Mire kipihentük magunkat, már a város másik egyetemi negyedében voltunk, ahol betértünk utunk utolsó netcaféjába megnézni, hogy ki fogunk-e jutni egyáltalán hajnalban a reptérre. A megnyugtató válasz után sétáltunk egyet a Miróról elnevezett kis parkban, hódolva szenvedélyünknek, a piktogram-fotózásnak, aztán elndultunk az utolsó vacsoránkra. A netcafé tulajdonosa ajánlott nekünk jó éttermet (“It’s not good-good, it’s cheap-good.”), ahol nem csak finom vacsorát találtunk (meleg kecskesajtos-fenyőmagos saláta…), hanem a világ legjobb fej pincérét is. Majdnem éjfélig ültünk a teraszon, csodás karikatúrákat rajzoltunk egymásról a tányéralátét lapra, illetve akasztófáztuk – és megszületett a nap mottója Manó tollából: My sister went to Barcelona, and all she got was HUNG!!! Pont elértük az utolsó vonatot haza, rohamléptekkel összecsomagoltunk, elajándékoztuk a maradék sangriát és szalámit egy, még ébrenlevő társaságnak, leadtuk a kulcsot az éjjeli őrnek egy kis köszönőlevélke kíséretében – nagy kísértés volt, hogy külön üdvözletet hagyjunk a szép recepciós fiúnak – és búcsút intettünk. A Placa Catalunyaról eltaxiztunk a buszpályaudvarra, ahova családunk szokása ellenére olyan hamar érkeztünk, hogy majdnem egy órát csöveztünk a táskákon, közösen – felváltva – olvasva az Amerikai Pszichót.* A reptéren újabb egy órát várakoztunk, utolsó euróinkon vettünk még egy kis spanyol bort és spanyol óriásmentost. Megpróbáltuk elkölteni az összes nyaralásra hozott pénzünket, de az utolsó 44 centért már nem adtak egy képeslapot se, így aztán kénytelenek voltunk hazahozni szerencsepénznek. És itthon már várt minket a kedves taxis, aki leüvöltötte a fejünket, hogy NEM LÁTOD, HOGY NEM HOZZÁM SZÓL A VÓCSER???.

* Ezért beszéltünk módosított Bateman-stílusban reggelente, ami annyit jelentett, hogy kötelezően mindenhez hozzátettük a “márkanevet” – ld: megtörölköztem kínai boltban vásárolt, műszatén halacskával díszített törölközőmmel és felvettem “Happy Socks” márkájú, egyenesen a Lehel piacról származó csíkos zoknim.

Barcelona 4. nap – 2007. 07. 15.

A mai nap is szokásosan indult – úszás/alvás, reggeli a kertben (igazi eredeti “Mama tortillája”˝* nejlonfóliában), aztán irány a város. Most, hogy nem siettünk, természetesen megszüntették az elterelést, úgyhogy fél óra múlva már óriási fagyikkal igyekeztünk a Picasso Múzeumba. Most nem volt olyan vészes a sor, negyed óra múlva már benn is voltunk, de az legalább fél napnak tűnt, köszönhetően a mögöttünk álló három IQ-fighter magyar lánynak, akik részint óriási hangerővel beszélgettek a bugyijaikról, részint pedig kitörő örömmel üdvözölték a térfigyelő kamera jelenlétére figyelmeztető táblát, amely szerintük azt közli, hogy bent lehet kamerázni. A múzeum fő érdeme, hogy rengeteg fiatalkori kép van kiállítva (mondjuk ez nem meglepő), plusz egy egész terem a Velazquez infánsnő-kép alapján festett képekből. Ellenálltunk a fogyasztás ördögének, és nem vettünk Picasso emléktárgy-arzenált, helyette beültünk egy újabb gyanús netkávézóba szkájpolni, illetve megnézni, hogy hogyan jutunk el legegyszerűbben a Miró-múzeumba. Ez, mint kiderült, teljesen mindegy volt számunkra, mert nem túl ésszerű módon vasárnap délután nem tart nyitva. Elsétáltunk a Ciutadellaba, ami kb. a Városliget pálmafákkal, kevesebb kutyával és több jófej sziesztázó-napozó emberrel. Van állatkert, kresztábla-park gyerekeknek, itt van a katalán parlament, az ítélőtábla, egy csodásan giccses, de mégis szép neobarokk óriás szökőkút és a katalán diadalív is. (Az nem derült ki számunkra, hogy melyik diadalé.) Véletlenül megtaláltuk a strandra vezető utat is, úgyhogy Panni – a nagy eszével napszemüvegestül – rögtön a hullámok közé vetette habtestét. Manó hadirokkantként (a metróbaleset mély nyomot hagyott a lábán) a partról fényképezte az akciót, illetve szemmel tartotta a vízimentőket, hogy ha úgy adódik, kimenttethesse buggyant nővérét a másfél méterről lezúduló víztömeg alól. A tengerpartozás után megünnepeltük a sikeres életben maradást némi kiváló San Miguel sörrel és fagyasztott cukros nyál jégkrémmel, visszametróztunk a belvárosba a turistabarát módon este 10-ig nyitvatartó Dali múzeumba. Ez tulajdonképpen csak kárpótlás volt, mivel a Barcelona közelében (Figueresben) levő Dali-ház valószínűleg sokkal érdekesebb lett volna, de nem akartuk egy napot csak erre szánni, úgyhogy maradt a múzeum. Amit viszont kár lett volna kihagyni. Olyan, mintha egy raktár lenne, itt egy pár szobor, ott egy teremnyi érem, a falon egymás mellett a Don Quijote-sorozat pár darabja Dali által aláírt átvételi elismervényekkel meg szerződésekkel keverve, néhány üres tárló, de még egy cetli se, hogy az adott tárgyat kölcsönadták-e, vagy csak ellopták… Családias hangulat, látogató rajtunk kívül kettő, teremőr nincs, csak egy pénztáros és egy boltoslány, Mae West Lips-kanapé és a rózsás fejű nő széke, ahova leülhetsz fotózkodni – azt is szabad, és nem, nem csak térfigyelő kamera van bent. Aki Barcelonában jár, mindenképp menjen be, ráadásul a többi általunk látott Dali-múzeummal és kiállítással szemben nem drága és van diákjegy is. Sőt, megtalálni sem nehéz, mert a mellette levő tér egyik házának erkélyén egy nagy karton Dali-figura mutatja a helyes utat. Hazafelé menet megtaláltuk a Font de Canaletest, amely állítólag egy bűvös forrás (ezt a csodálatos öteurós útikönyvünk állítja), amelyből inni kell néhány kortyot, és akkor egy napon biztosan visszatérsz Barcelonába. Ezt az útikönyv következő kiadásában javítani kellene akképpen, hogy mindez talán igaz lehetett a modern uszodatechnika feltalálása előtt, ám ma varázserő helyett maximum klór van benne. Mindenesetre nekünk már megvan az esélyünk a visszatérésre, mert nem csupán beleittunk a Canaletes vizével megtöltött ásványvizes üvegbe, de túl is éltük. Otthon még kiültünk egy kicsit a kollégium udvarára egy doboz sangriával és egy tál gyümölccsel meg csokival kártyázni, de egy óra után Manó feladta a küzdelmet, amelyet fél pohár alkoholtartalmú ital és a hamiskártyás Panni ellen folytatott.

* Egy kis gasztro-ismeretterjesztés: Spanyolországban a tortilla nem a latin-amerikai kukoricalisztes tésztalapot jelenti, hanem krumplis omlettet, rakják szendvicsbe, eszik magában, hidegen-melegen, nagyon finom. Bonyolultan leírt receptje itt, egyszerűbben pedig maradék héjában sült krumpli kell hozzá hosszúkás darabokra vágva, pirított vöröshagymán átforgatva, tojás egy kevés tejjel rá, só, bors, ha az alja megpirult, óvatosan meg kell fordítani (csak ez igényel némi konyhaművészeti jártasságot), kész. Tápláló, olcsó, finomabb a rántottánál és gyors, ha van némi behasznosításra váró krumpli a hűtőben.

Barcelona 3. nap – 2007. 07. 14.

A mai rövid napnak indult, mert a hajnali 5 órás hazaérkezést muszáj volt kipihenni, így a dél körüli kelést követően kezdtük a napi rutint – Panni uszikál, Manó “még 5 percet” alszik, reggeli, indulás. A Museu d’Art Contemporani de Barcelona, azaz a modern művészeti múzeum felé vettük az irányt, csak az odajutás nem volt akadálymentes. Valldoreix megállónál ugyanis mindenkit letereltek a vonatról, és át kellett szállni a pótlóbuszra, amely – ugyan gyönyörű katalán vidékek érintésével – de iszonyatos kacskaringókkal tette meg a kimaradó három megállónyi utat. A múzeum előtt egy udvarba betévedve megnéztük a Szent Anna kápolnát egy rakás betépett angollal kiegészítve (az egyik a budai Labirintusban volt pohárszedő, bár ő még mindig meg van győződve arról, hogy a pesti oldalon dolgozott). A múzeum egy zseniális épületben van, és a kiállítások is majdnem zseniálisak voltak, bár a koncepció nem mindig volt világos – hiába, nem értjük mi ezeket a moderneket. Viszont felfedeztünk egy német rendezőt, akinek a Freak Orlando c. filmje ment az egyik teremben. Tökjó. Bár nem sikerült végignézni, mert 2 óra hosszú, nekünk pedig rohannunk kellett kajálni a – szintén Szent Annáról elnevezett – szendvicsezőbe, aztán a koliba, majd vissza a fesztiválra. A nagy rohanásban Manónak az Atenció tábla ellenére sikerült a metróba fejjel előre, kétméteres repülést követően megérkeznie. Minden erőfeszítésünk dacára – a főtéren még egy taxiba is bekéredzkedtünk két másik karszalagos mellé – sikerült lekésni a Mark Lanegan koncert első fél óráját, ami egy 35 perces koncert esetében nem az igazi. Így kénytelenek voltunk kalandos úton egy nagy pohár vigasz-ingyencidert szerezni a mélydekoltázs-őzikeszem módszerrel, és leültünk nagy testvéri lelkizést folytatni egy betonkockára. Ennek kapcsán kiderült, hogy a férfi/nőideáljaink karakterjegyeit tartalmazó lista korántsem rövid, viszont leglényegesebb eleme az, hogy az illető szeresse a sikátorokat. Megnéztük a Jesus & Mary Chain-t, ami tökjó volt, és végre tökéletesíthettük a csárdás-keringő-macarena-kánkán táncrendünket, aztán bejártuk a Szigethez képest elenyésző számú CD-boltos-civilszervezetes sátrat. Örkény után szabadon*, még csak 3 napja voltunk Spanyolországban, de máris beleszóltunk a belügyekbe, tiltakoztunk egy kitűzőért a harmadik világba irányuló fegyverexport ellen. Utána átmásztunk Ratatat-ra, végül pedig Kaiser Chiefs-re, ahol viszont a Szigethez hasonlóan béna hangosítás hazaűzött minket. Szóval könnyes búcsút vettünk a Parc del Fórumtól, bunkó módon nem adtuk el a karszalagot a Chemical Brothersre belógni próbálóknak, még bunkóbb módon találtunk helyet az éjszakain, és – a változatosság kedvéért terelőúton – visszajutottunk a koliba.

* Örkény: Noteszlapok az USA-ból 1.