Reggel a relatíve korai – 10 órás – kelés és némi szöszölés után bementünk a városba, és három átszállással, valamint az óriási kajaautomata és a metrós hibaüzenet érintésével eljutottunk a Picasso Múzeumig. A sor csak két utcasaroknyira kanyargott, mi mégis úgy ítéltük, hogy ez nekünk sok, és majd visszatérünk, helyette lesétáltunk a Princessa úton, ami elméletileg arról híres, hogy a barcelonai arisztokrácia lakhelye volt négy évszázadon keresztül. Most viszont egymást érik a sírnivaló sütis- és csokis boltok, itt van a Csokimúzeum is, ahova szintén nem mentünk be, sor ugyan nem volt, de a kevés pénz elköltését és a kevés hízlaló kaja elfogyasztását célzó fogadalmaink csúfosan bedőltek volna. Helyette egy pici művészeti piacot találtunk, ahol vettünk két nyomatot egy “promising local artist”-tól, Fulviótól, a későbbiekben megalapítandó galériánk számára. Szerintünk tényleg promising, a művek megtekinthetők lesznek a konyhában, mihelyst találunk jó keretet nekik. Innen átsétáltunk Barcelona középkori városrészébe, megnéztük a Santa Maria del Mar templomot és a katedrálist. A katedrális egyszerűen gyönyörű, kívülről mindenképpen, minden négyzetméternyi falon lehet találni valami kis domborművet, jópofa vízköpőt vagy ablakot, szóval, aki Barcelonában jár, mindenképp nézze meg, és szánjon rá sokkal több időt, mint amennyit általában templomnézésre szánna. A sprituális élmények persze nem akadályoztak meg minket a leértékelések iránti mély szeretetünket kifejező és a “Totális likvidáció” / “Végképp eltörölni” (értsd: végkiárusítás) tematikájú fotók elkészítésében.
A koliba visszaérve megebédeltünk, átöltöztünk, és annak biztos tudatában, hogy a söröző angol csávókat követve megtaláljuk a fesztiválthelyszínt, elindultunk a Summercase 2007 hívogató tájai felé. Meglepően problémamentesen átevickéltünk a mintegy hét ellenőrzőponton (közben megismerkedtünk egy újabb angollal, akiről kiderült, hogy a kedvenc nyelve a magyar), és bejutottunk a Parc del Forumba. Négy színpad egy kis helyen a tengerparton (csodás módon egyáltalán nem zavar be egymásnak a négy különböző zene), jegyrendszeres sörvásárlás, hadseregnyi brit indie (a lányok terhesruhában, a fiúk meg festett szemmel és fenéken lógó csőfarmerben)*, este 6-tól reggel 6-ig egy fél Szigetnyi fellépő, röviden ennyi. Először megnéztük a Hidden Camerast, amiről kiderült, hogy elég jó, főleg a hegedűs, aki többet ugrált, mint a közönsége, és mégis hallgathatóan játszott, aztán a Guillemots-ot, ami szintén nem rossz, de inkább a sátoron kívülről hallgattuk az ingyen cider mellé. Aztán jött Manó örök szerelme, leendő felesége**, PJ Harvey. Egyedül lépett fel, és még a nem-rajongók szerint is zseniális volt. Utána átmentünk a közvetlenül a tenger partján levő színpadhoz, FLAMING LIPS-re. Ami pedig, ha lehet, még zseniálisabb volt. Hoszzú koncert volt, kb. az összes kedvenc számunkkal, az összes showelemükkel (közönségbe dobált óriás lufik, közönségbe dobált frontember, táncoló Mikulások és még éppen ízléses mennyiségű Bush-fujjolás). A végén, amikor már sem hangszálaink, sem egy jártányi erőnk nem volt, a többiek meg átözönlöttek Arcade Fire-re, leültünk az üres küzdőtéren két szörnyű szendviccsel meg némi frissítővel, mert Manó meglátta Wayne Coyne-t mászkálni a színpad mellett, és gondoltuk, kipróbáljuk a groupie-létet. Pár perc múlva kijött a turnédobos, és a “Have you seen the Flaming Lips?” kérdését követő lelkes bólogatásunkra nekünk adta a dobverőit. Ha pedig ennyi nem lett volna elég a groupi-premierünk sikeréből, Wayne újra megjelent, és kijött hozzánk a kerítés mellé beszélgetni. Kiderült, hogy mi vagyunk az első magyarok, akivel találkozott (így fifty-fifty, mert nekünk meg ő az első rocksztár, akivel találkoztunk), meghívtuk a Szigetre, szóval ha jövőre a Flaming Lipsre tombolunk a Nagyszínpadnál, abban a mi kezünk is benne volt. (Jó, tudjuk, hogy hülyék vagyunk.) Utána kiültünk egy kis rétre pihenni, aminek az lett az eredménye, hogy a Bloc Party üvöltése ellenére békésen elszenderedtünk, úgyhogy reálisan értékeltük a helyzetet, és inkább hazamentünk Scissor Sisters helyett a véletlenül rögtön megtalált éjszakai busszal.
* Ld. kedvenc non-PC kínzó kérdésünket, hogy mitől terhes az összes indie csaj, ha a fiúk láthatóan nem gyermeknemzésre vannak tervezve?
** Hacsak Meg White nem adja be előbb a derekát…
