Barcelona 2. nap – 2007. 07. 13.

Reggel a relatíve korai – 10 órás – kelés és némi szöszölés után bementünk a városba, és három átszállással, valamint az óriási kajaautomata és a metrós hibaüzenet érintésével eljutottunk a Picasso Múzeumig. A sor csak két utcasaroknyira kanyargott, mi mégis úgy ítéltük, hogy ez nekünk sok, és majd visszatérünk, helyette lesétáltunk a Princessa úton, ami elméletileg arról híres, hogy a barcelonai arisztokrácia lakhelye volt négy évszázadon keresztül. Most viszont egymást érik a sírnivaló sütis- és csokis boltok, itt van a Csokimúzeum is, ahova szintén nem mentünk be, sor ugyan nem volt, de a kevés pénz elköltését és a kevés hízlaló kaja elfogyasztását célzó fogadalmaink csúfosan bedőltek volna. Helyette egy pici művészeti piacot találtunk, ahol vettünk két nyomatot egy “promising local artist”-tól, Fulviótól, a későbbiekben megalapítandó galériánk számára. Szerintünk tényleg promising, a művek megtekinthetők lesznek a konyhában, mihelyst találunk jó keretet nekik. Innen átsétáltunk Barcelona középkori városrészébe, megnéztük a Santa Maria del Mar templomot és a katedrálist. A katedrális egyszerűen gyönyörű, kívülről mindenképpen, minden négyzetméternyi falon lehet találni valami kis domborművet, jópofa vízköpőt vagy ablakot, szóval, aki Barcelonában jár, mindenképp nézze meg, és szánjon rá sokkal több időt, mint amennyit általában templomnézésre szánna. A sprituális élmények persze nem akadályoztak meg minket a leértékelések iránti mély szeretetünket kifejező és a “Totális likvidáció” / “Végképp eltörölni” (értsd: végkiárusítás) tematikájú fotók elkészítésében.

A koliba visszaérve megebédeltünk, átöltöztünk, és annak biztos tudatában, hogy a söröző angol csávókat követve megtaláljuk a fesztiválthelyszínt, elindultunk a Summercase 2007 hívogató tájai felé. Meglepően problémamentesen átevickéltünk a mintegy hét ellenőrzőponton (közben megismerkedtünk egy újabb angollal, akiről kiderült, hogy a kedvenc nyelve a magyar), és bejutottunk a Parc del Forumba. Négy színpad egy kis helyen a tengerparton (csodás módon egyáltalán nem zavar be egymásnak a négy különböző zene), jegyrendszeres sörvásárlás, hadseregnyi brit indie (a lányok terhesruhában, a fiúk meg festett szemmel és fenéken lógó csőfarmerben)*, este 6-tól reggel 6-ig egy fél Szigetnyi fellépő, röviden ennyi. Először megnéztük a Hidden Camerast, amiről kiderült, hogy elég jó, főleg a hegedűs, aki többet ugrált, mint a közönsége, és mégis hallgathatóan játszott, aztán a Guillemots-ot, ami szintén nem rossz, de inkább a sátoron kívülről hallgattuk az ingyen cider mellé. Aztán jött Manó örök szerelme, leendő felesége**, PJ Harvey. Egyedül lépett fel, és még a nem-rajongók szerint is zseniális volt. Utána átmentünk a közvetlenül a tenger partján levő színpadhoz, FLAMING LIPS-re. Ami pedig, ha lehet, még zseniálisabb volt. Hoszzú koncert volt, kb. az összes kedvenc számunkkal, az összes showelemükkel (közönségbe dobált óriás lufik, közönségbe dobált frontember, táncoló Mikulások és még éppen ízléses mennyiségű Bush-fujjolás). A végén, amikor már sem hangszálaink, sem egy jártányi erőnk nem volt, a többiek meg átözönlöttek Arcade Fire-re, leültünk az üres küzdőtéren két szörnyű szendviccsel meg némi frissítővel, mert Manó meglátta Wayne Coyne-t mászkálni a színpad mellett, és gondoltuk, kipróbáljuk a groupie-létet. Pár perc múlva kijött a turnédobos, és a “Have you seen the Flaming Lips?” kérdését követő lelkes bólogatásunkra nekünk adta a dobverőit. Ha pedig ennyi nem lett volna elég a groupi-premierünk sikeréből, Wayne újra megjelent, és kijött hozzánk a kerítés mellé beszélgetni. Kiderült, hogy mi vagyunk az első magyarok, akivel találkozott (így fifty-fifty, mert nekünk meg ő az első rocksztár, akivel találkoztunk), meghívtuk a Szigetre, szóval ha jövőre a Flaming Lipsre tombolunk a Nagyszínpadnál, abban a mi kezünk is benne volt. (Jó, tudjuk, hogy hülyék vagyunk.) Utána kiültünk egy kis rétre pihenni, aminek az lett az eredménye, hogy a Bloc Party üvöltése ellenére békésen elszenderedtünk, úgyhogy reálisan értékeltük a helyzetet, és inkább hazamentünk Scissor Sisters helyett a véletlenül rögtön megtalált éjszakai busszal.

* Ld. kedvenc non-PC kínzó kérdésünket, hogy mitől terhes az összes indie csaj, ha a fiúk láthatóan nem gyermeknemzésre vannak tervezve?

** Hacsak Meg White nem adja be előbb a derekát…

Barcelona, 1. nap – 2007. 07. 12.

A nap tulajdonképpen még szerda este indult, amikor is kb. 10 órára eljutottunk addig, hogy elkezdjünk összecsomagolni. Ez olyan pompásan sikerült, hogy – centrifuga híján – a cuccok egy része vizesen került a táskába, a hangfalnak csak a mélynyomós részét vittük el, mert Pannika szerint az is elég, viszont három degeszre tömött neszesszerünkben egy fél DM-et sikerült elcsomagolni. Csodával határos módon a taxi hajnali 02.30-as érkezése előtt még benzinkutas kávézásra is sikerült időt szakítani, és fél óra elteltével már a Ferihegy 1-en álltunk a Wizzair kilométeres sorában, illetve a reptér előtt, ahol egy spanyol fiútól kaptunk ajándékba két budapesti vonaljegyet. Még telefonon kiosztottunk egy-két bankszámlakezelési jótanácsot távolba szakadt szülőanyánknak, ennek fényében főleg viccesen hangzott, hogy a biztonsági őr csodálkozva kérdezte, hogy mi tényleg szülői felügyelet nélkül utazunk-e. Hiába, jó géneket örököltünk, engem először majd 40 éves koromban fognak magázni az Apehnél, de a Zöld Pardonba még akkor is csak fenntartásokkal fognak beengedni. A repülőn Manónak 3 mp alatt sikerült elaludni, úgyhogy kimaradt a vicces kapitány köszöntőjéből – “Üdvözlöm önöket ezen a hajnali órán, gratulálok a korai keléshez, víz-gázt remélem elzárták.” Jó, hogy szólt, így legalább eszembe jutott, hogy a vízóraállást ki kellett volna írni.

Megérkeztünk a Barcelona-Girona reptérre, ahonnan röpke egy óra várakozás, egy óra buszút és némi metrózás után eljutottunk Barcelona főterére, a Placa Catalunya-ra.Természetesen eltévedtünk a metró-HÉV-vonat hálózat sűrűjében, úgyhogy azon a ponton, ahol már egyáltalán nem tudtuk, hogy hol vagyunk, fogtunk egy taxit, amely egy “kis kerülővel” letett minket az Universitat Autonoma de Barcelona Vila Universitaria nevű kollégiumának főterén. Megkaptuk a szobánkat, és rögtön sikerült felderíteni, hogy 100 méteres körzetünkben van két kocsma, egy szupermarket, egy kajálda, egy autósiskola, egy medence, egy fodrász és sok jóképű, ám baromi hangosan éneklő és üvöltöző olasz pasi. Ők konkrétan inkább a 10 méteres körzetünkben voltak. A szobában kiteregettük a cuccokat a gondosan magunkkal hozott szárítókötélre, Panni pedig elment a medencébe sportélet álcája alatt a fent említett olasz pasikat nézegetni.

Délután, amikor sikerült kipihenni az éjjeli utat, bementünk a városba. Kiderült, hogy tényleg félórányi vonatútra lakunk a főtértől, csak meg kellett találni a megfelelő vonatot. Elindultunk a Ramblán lefelé, de kicsit sok volt az ember meg a turistafogó kifestett/beöltözött/élőszobor “látványosság”, úgyhogy a sírnivalóan finom facsart gyümölcslevek bedöntése után letértünk a sikátorok közé, ahonnan viszont három órán keresztül nem tudtunk kirobbanni. Egy kultúrház-könyvtár-stb. épület udvarán például három orosz hajléktalan üldögélt. Beültünk egy öreg arab által üzemeltetett netkávézóba, ahol kicsit ránkjött a frász, mert nem lehetett angolra állítani a nyelvet, így sikerült megjegyeztetni a géppel az összes e-mail és Skype jelszavunkat egy rosszul értelmezett “Si” hatására, de végülis megoldottuk a problémát, így növelve a spanyol informatikai szakszókincsünket. Utána egy öreg katalán képregényboltjába keveredtünk át, ahol kiderült, hogy Barcelonában egy titokzatos albummaffia működik, mert hihetetlen olcsón mindent lehetett kapni, szereztünk is egy Gigert és egy Serranót, utóbbi mellesleg akkora, hogy nem fért bele a hátizsákba, és egészen biztos, hogy az “anyagköltsége” is több lehet, mint 6 euró – nem is beszélve arról, hogy évek óta Panni vágyainak titokzatos tárgyát képezte. Ha már így megismerkedtünk a sikátorok népének e két gyöngyszemével, be akartunk ülni egy garantáltan csak helyiek által látogatott étterembe vacsorázni, de a kinézett kis bár még nekünk is túl helyi volt, és egy kicsit túl voltak reprezentálva a nap tizedik felesét kortyoló félszemű bácsik, úgyhogy továbbálltunk a L’Avia-ba, amit leginkább entellektüell kifőzdeként jellemezhetnénk, a kajáspult ugyanis három teli könyvespolc között állt, a mi asztalunk fölött pedig egy hosszú óda lógott, amelyet egy törzsvendég írt az étteremről, szép kis iniciálékkal meg rajzocskákkal, ahogy kell. A kaja pedig nagyon finom. Megnéztük a barcelonai filippino közösség templomát, amit mi csak “bolond templomként” emelgettünk, teljesen furcsa volt, kívülről az egyik oldalon teljesen romos volt és helyes kis drogos kompániák laktak a fal tövében, előlről és belül viszont teljesen konvencionális templom volt, na meg lefényképeztük a környék rengeteg graffitijét, majd – a nyolc énekelő-gitározó pasit tartalmazó kis park közbeiktatásával – valahogyan kijutottunk a kortárs művészeti múzeum elé. Itt belecsöppentünk egy “igazi fiestába”, bikának öltözött emberekkel, konfetti- és cukorkaszórással, gólyalábas figurákkal és jeltolmácsos köszöntőbeszéddel. Miközben az ajándék szendvicsfalatokat eszegettük az ingyensör mellé, megkérdeztük az egyik bikát, hogy mégis mi ez itt, mielőtt kiderülne, hogy egy francoista tüntetésen vagyunk (ami persze nem tűnt valószínűnek, de akkor is). Mint megtudtuk, ez a Festa Major del Raval, a kerület ünnepe, csak úgy minden további ok nélkül, úgyhogy nyugodt lélekkel maradhattunk bulizni egy kicsit. Utána hazavánszorogtunk, és este 11-re már mindketten aludtunk az olasz fiúk lelkes ordítása mellett.

Manó és Panni, a passengerek

Ez a blog azért van, hogy szép, színes-szagos-hangos-szélesvásznú útibeszámolókat írhassunk a közös utazásainkról. Linkek mögött sok-sok kép.