Barcelona 5. nap – 2007. 07. 16.

Felvirradt az utolsó napunk, úgyhogy reggel viszonylag korán elindultunk, hogy még minden beleférjen, amit meg akarunk nézni. Gaudi utolsó lakóházánál, a La Pedreranál kezdtünk, ahova nem mentünk be, mert óriási tömeg volt, ami annyira nem érthető, mert belül csak kis rész látogatható, az épület ugyanis ma a legnagyobb katalán bank székháza. Helyette könyvesboltoztunk, beszereztük a kötelező szakácskönyvet, aztán tovább sétáltunk a főtérre, hogy ott majd biciklit bérlünk és rendes sportember módjára folytatjuk a városnézést. Már napok óta figyeltük, hogy milyen jól kiépített elviszed itt-leteszed ott citybike-rendszerük van, és már a vonatelterelést is megbocsátottuk a barcelonai önkormányzat illetékeseinek, amikor kiderült, hogy mindezt turisták nem vehetik igénybe. Szegényes – a francia nyelvre és a Ska-P szövegekből szedett spanyol szavakra épülő – katalán tudásunkkal nem sikerült megérteni, hogy helyi bankkártya vagy személyi kell-e hozzá, mindenesetre mi csak rém drágán bérelhettünk volna biciklit, így maradt a busz. A régóta keresett Miró-mozaik érintésével eljutottunk a Mirador del Colonig, amely egy magas torony tetején álló Colombus-szobor. Colombus, mint tudjuk, katalán volt, vagy legalábbis lehetett, de mindenesetre Barcelonában kötött ki első útjáról hazatérve. A toronyba egy szűk kis lift visz fel, és fent lenni is elég félelmetes, de a kilátás tényleg szép, no meg nem mindennap állunk a nagy Columbus talpai alatt (amelyek közül az egyik 1 m, a másik 1,16 m hosszú, mint megtudtuk a rendkívül informatív prospektusból).

Ezután elmetróztunk a Güell Park felé, útközben vettünk: 1. egy fülbevalót egy illegális utcai árustól (ez, mint egy másik informatív prospektusból megtudtuk, akár 1000 euró bírságba is kerülhetett volna), 2. megszámlálhatatlan dobozos kajából álló menüt egy irodaház-menzán, és felmásztunk a parkba vezető emelkedőn. Bejártuk majdnem az egészet, Gaudi saját házát, az árkádokat, a kertet, bővítettük a Panni és a növényzet-fotósorozatot és megebédeltünk az egyik műsziklamélyedésben. Gaudi-napunk lezárásaként megnéztük – újabb eltévedés szülte séta után – a Sagrada Familiát. A múzeum-részre már eléggé dögrováson voltunk, úgyhogy az első napon kinézett bikaviadal-stadionba már nem mentünk be, csak felszálltunk az első buszra pihenni. Mire kipihentük magunkat, már a város másik egyetemi negyedében voltunk, ahol betértünk utunk utolsó netcaféjába megnézni, hogy ki fogunk-e jutni egyáltalán hajnalban a reptérre. A megnyugtató válasz után sétáltunk egyet a Miróról elnevezett kis parkban, hódolva szenvedélyünknek, a piktogram-fotózásnak, aztán elndultunk az utolsó vacsoránkra. A netcafé tulajdonosa ajánlott nekünk jó éttermet (“It’s not good-good, it’s cheap-good.”), ahol nem csak finom vacsorát találtunk (meleg kecskesajtos-fenyőmagos saláta…), hanem a világ legjobb fej pincérét is. Majdnem éjfélig ültünk a teraszon, csodás karikatúrákat rajzoltunk egymásról a tányéralátét lapra, illetve akasztófáztuk – és megszületett a nap mottója Manó tollából: My sister went to Barcelona, and all she got was HUNG!!! Pont elértük az utolsó vonatot haza, rohamléptekkel összecsomagoltunk, elajándékoztuk a maradék sangriát és szalámit egy, még ébrenlevő társaságnak, leadtuk a kulcsot az éjjeli őrnek egy kis köszönőlevélke kíséretében – nagy kísértés volt, hogy külön üdvözletet hagyjunk a szép recepciós fiúnak – és búcsút intettünk. A Placa Catalunyaról eltaxiztunk a buszpályaudvarra, ahova családunk szokása ellenére olyan hamar érkeztünk, hogy majdnem egy órát csöveztünk a táskákon, közösen – felváltva – olvasva az Amerikai Pszichót.* A reptéren újabb egy órát várakoztunk, utolsó euróinkon vettünk még egy kis spanyol bort és spanyol óriásmentost. Megpróbáltuk elkölteni az összes nyaralásra hozott pénzünket, de az utolsó 44 centért már nem adtak egy képeslapot se, így aztán kénytelenek voltunk hazahozni szerencsepénznek. És itthon már várt minket a kedves taxis, aki leüvöltötte a fejünket, hogy NEM LÁTOD, HOGY NEM HOZZÁM SZÓL A VÓCSER???.

* Ezért beszéltünk módosított Bateman-stílusban reggelente, ami annyit jelentett, hogy kötelezően mindenhez hozzátettük a “márkanevet” – ld: megtörölköztem kínai boltban vásárolt, műszatén halacskával díszített törölközőmmel és felvettem “Happy Socks” márkájú, egyenesen a Lehel piacról származó csíkos zoknim.

Barcelona 4. nap – 2007. 07. 15.

A mai nap is szokásosan indult – úszás/alvás, reggeli a kertben (igazi eredeti “Mama tortillája”˝* nejlonfóliában), aztán irány a város. Most, hogy nem siettünk, természetesen megszüntették az elterelést, úgyhogy fél óra múlva már óriási fagyikkal igyekeztünk a Picasso Múzeumba. Most nem volt olyan vészes a sor, negyed óra múlva már benn is voltunk, de az legalább fél napnak tűnt, köszönhetően a mögöttünk álló három IQ-fighter magyar lánynak, akik részint óriási hangerővel beszélgettek a bugyijaikról, részint pedig kitörő örömmel üdvözölték a térfigyelő kamera jelenlétére figyelmeztető táblát, amely szerintük azt közli, hogy bent lehet kamerázni. A múzeum fő érdeme, hogy rengeteg fiatalkori kép van kiállítva (mondjuk ez nem meglepő), plusz egy egész terem a Velazquez infánsnő-kép alapján festett képekből. Ellenálltunk a fogyasztás ördögének, és nem vettünk Picasso emléktárgy-arzenált, helyette beültünk egy újabb gyanús netkávézóba szkájpolni, illetve megnézni, hogy hogyan jutunk el legegyszerűbben a Miró-múzeumba. Ez, mint kiderült, teljesen mindegy volt számunkra, mert nem túl ésszerű módon vasárnap délután nem tart nyitva. Elsétáltunk a Ciutadellaba, ami kb. a Városliget pálmafákkal, kevesebb kutyával és több jófej sziesztázó-napozó emberrel. Van állatkert, kresztábla-park gyerekeknek, itt van a katalán parlament, az ítélőtábla, egy csodásan giccses, de mégis szép neobarokk óriás szökőkút és a katalán diadalív is. (Az nem derült ki számunkra, hogy melyik diadalé.) Véletlenül megtaláltuk a strandra vezető utat is, úgyhogy Panni – a nagy eszével napszemüvegestül – rögtön a hullámok közé vetette habtestét. Manó hadirokkantként (a metróbaleset mély nyomot hagyott a lábán) a partról fényképezte az akciót, illetve szemmel tartotta a vízimentőket, hogy ha úgy adódik, kimenttethesse buggyant nővérét a másfél méterről lezúduló víztömeg alól. A tengerpartozás után megünnepeltük a sikeres életben maradást némi kiváló San Miguel sörrel és fagyasztott cukros nyál jégkrémmel, visszametróztunk a belvárosba a turistabarát módon este 10-ig nyitvatartó Dali múzeumba. Ez tulajdonképpen csak kárpótlás volt, mivel a Barcelona közelében (Figueresben) levő Dali-ház valószínűleg sokkal érdekesebb lett volna, de nem akartuk egy napot csak erre szánni, úgyhogy maradt a múzeum. Amit viszont kár lett volna kihagyni. Olyan, mintha egy raktár lenne, itt egy pár szobor, ott egy teremnyi érem, a falon egymás mellett a Don Quijote-sorozat pár darabja Dali által aláírt átvételi elismervényekkel meg szerződésekkel keverve, néhány üres tárló, de még egy cetli se, hogy az adott tárgyat kölcsönadták-e, vagy csak ellopták… Családias hangulat, látogató rajtunk kívül kettő, teremőr nincs, csak egy pénztáros és egy boltoslány, Mae West Lips-kanapé és a rózsás fejű nő széke, ahova leülhetsz fotózkodni – azt is szabad, és nem, nem csak térfigyelő kamera van bent. Aki Barcelonában jár, mindenképp menjen be, ráadásul a többi általunk látott Dali-múzeummal és kiállítással szemben nem drága és van diákjegy is. Sőt, megtalálni sem nehéz, mert a mellette levő tér egyik házának erkélyén egy nagy karton Dali-figura mutatja a helyes utat. Hazafelé menet megtaláltuk a Font de Canaletest, amely állítólag egy bűvös forrás (ezt a csodálatos öteurós útikönyvünk állítja), amelyből inni kell néhány kortyot, és akkor egy napon biztosan visszatérsz Barcelonába. Ezt az útikönyv következő kiadásában javítani kellene akképpen, hogy mindez talán igaz lehetett a modern uszodatechnika feltalálása előtt, ám ma varázserő helyett maximum klór van benne. Mindenesetre nekünk már megvan az esélyünk a visszatérésre, mert nem csupán beleittunk a Canaletes vizével megtöltött ásványvizes üvegbe, de túl is éltük. Otthon még kiültünk egy kicsit a kollégium udvarára egy doboz sangriával és egy tál gyümölccsel meg csokival kártyázni, de egy óra után Manó feladta a küzdelmet, amelyet fél pohár alkoholtartalmú ital és a hamiskártyás Panni ellen folytatott.

* Egy kis gasztro-ismeretterjesztés: Spanyolországban a tortilla nem a latin-amerikai kukoricalisztes tésztalapot jelenti, hanem krumplis omlettet, rakják szendvicsbe, eszik magában, hidegen-melegen, nagyon finom. Bonyolultan leírt receptje itt, egyszerűbben pedig maradék héjában sült krumpli kell hozzá hosszúkás darabokra vágva, pirított vöröshagymán átforgatva, tojás egy kevés tejjel rá, só, bors, ha az alja megpirult, óvatosan meg kell fordítani (csak ez igényel némi konyhaművészeti jártasságot), kész. Tápláló, olcsó, finomabb a rántottánál és gyors, ha van némi behasznosításra váró krumpli a hűtőben.

Barcelona 3. nap – 2007. 07. 14.

A mai rövid napnak indult, mert a hajnali 5 órás hazaérkezést muszáj volt kipihenni, így a dél körüli kelést követően kezdtük a napi rutint – Panni uszikál, Manó “még 5 percet” alszik, reggeli, indulás. A Museu d’Art Contemporani de Barcelona, azaz a modern művészeti múzeum felé vettük az irányt, csak az odajutás nem volt akadálymentes. Valldoreix megállónál ugyanis mindenkit letereltek a vonatról, és át kellett szállni a pótlóbuszra, amely – ugyan gyönyörű katalán vidékek érintésével – de iszonyatos kacskaringókkal tette meg a kimaradó három megállónyi utat. A múzeum előtt egy udvarba betévedve megnéztük a Szent Anna kápolnát egy rakás betépett angollal kiegészítve (az egyik a budai Labirintusban volt pohárszedő, bár ő még mindig meg van győződve arról, hogy a pesti oldalon dolgozott). A múzeum egy zseniális épületben van, és a kiállítások is majdnem zseniálisak voltak, bár a koncepció nem mindig volt világos – hiába, nem értjük mi ezeket a moderneket. Viszont felfedeztünk egy német rendezőt, akinek a Freak Orlando c. filmje ment az egyik teremben. Tökjó. Bár nem sikerült végignézni, mert 2 óra hosszú, nekünk pedig rohannunk kellett kajálni a – szintén Szent Annáról elnevezett – szendvicsezőbe, aztán a koliba, majd vissza a fesztiválra. A nagy rohanásban Manónak az Atenció tábla ellenére sikerült a metróba fejjel előre, kétméteres repülést követően megérkeznie. Minden erőfeszítésünk dacára – a főtéren még egy taxiba is bekéredzkedtünk két másik karszalagos mellé – sikerült lekésni a Mark Lanegan koncert első fél óráját, ami egy 35 perces koncert esetében nem az igazi. Így kénytelenek voltunk kalandos úton egy nagy pohár vigasz-ingyencidert szerezni a mélydekoltázs-őzikeszem módszerrel, és leültünk nagy testvéri lelkizést folytatni egy betonkockára. Ennek kapcsán kiderült, hogy a férfi/nőideáljaink karakterjegyeit tartalmazó lista korántsem rövid, viszont leglényegesebb eleme az, hogy az illető szeresse a sikátorokat. Megnéztük a Jesus & Mary Chain-t, ami tökjó volt, és végre tökéletesíthettük a csárdás-keringő-macarena-kánkán táncrendünket, aztán bejártuk a Szigethez képest elenyésző számú CD-boltos-civilszervezetes sátrat. Örkény után szabadon*, még csak 3 napja voltunk Spanyolországban, de máris beleszóltunk a belügyekbe, tiltakoztunk egy kitűzőért a harmadik világba irányuló fegyverexport ellen. Utána átmásztunk Ratatat-ra, végül pedig Kaiser Chiefs-re, ahol viszont a Szigethez hasonlóan béna hangosítás hazaűzött minket. Szóval könnyes búcsút vettünk a Parc del Fórumtól, bunkó módon nem adtuk el a karszalagot a Chemical Brothersre belógni próbálóknak, még bunkóbb módon találtunk helyet az éjszakain, és – a változatosság kedvéért terelőúton – visszajutottunk a koliba.

* Örkény: Noteszlapok az USA-ból 1.

Barcelona 2. nap – 2007. 07. 13.

Reggel a relatíve korai – 10 órás – kelés és némi szöszölés után bementünk a városba, és három átszállással, valamint az óriási kajaautomata és a metrós hibaüzenet érintésével eljutottunk a Picasso Múzeumig. A sor csak két utcasaroknyira kanyargott, mi mégis úgy ítéltük, hogy ez nekünk sok, és majd visszatérünk, helyette lesétáltunk a Princessa úton, ami elméletileg arról híres, hogy a barcelonai arisztokrácia lakhelye volt négy évszázadon keresztül. Most viszont egymást érik a sírnivaló sütis- és csokis boltok, itt van a Csokimúzeum is, ahova szintén nem mentünk be, sor ugyan nem volt, de a kevés pénz elköltését és a kevés hízlaló kaja elfogyasztását célzó fogadalmaink csúfosan bedőltek volna. Helyette egy pici művészeti piacot találtunk, ahol vettünk két nyomatot egy “promising local artist”-tól, Fulviótól, a későbbiekben megalapítandó galériánk számára. Szerintünk tényleg promising, a művek megtekinthetők lesznek a konyhában, mihelyst találunk jó keretet nekik. Innen átsétáltunk Barcelona középkori városrészébe, megnéztük a Santa Maria del Mar templomot és a katedrálist. A katedrális egyszerűen gyönyörű, kívülről mindenképpen, minden négyzetméternyi falon lehet találni valami kis domborművet, jópofa vízköpőt vagy ablakot, szóval, aki Barcelonában jár, mindenképp nézze meg, és szánjon rá sokkal több időt, mint amennyit általában templomnézésre szánna. A sprituális élmények persze nem akadályoztak meg minket a leértékelések iránti mély szeretetünket kifejező és a “Totális likvidáció” / “Végképp eltörölni” (értsd: végkiárusítás) tematikájú fotók elkészítésében.

A koliba visszaérve megebédeltünk, átöltöztünk, és annak biztos tudatában, hogy a söröző angol csávókat követve megtaláljuk a fesztiválthelyszínt, elindultunk a Summercase 2007 hívogató tájai felé. Meglepően problémamentesen átevickéltünk a mintegy hét ellenőrzőponton (közben megismerkedtünk egy újabb angollal, akiről kiderült, hogy a kedvenc nyelve a magyar), és bejutottunk a Parc del Forumba. Négy színpad egy kis helyen a tengerparton (csodás módon egyáltalán nem zavar be egymásnak a négy különböző zene), jegyrendszeres sörvásárlás, hadseregnyi brit indie (a lányok terhesruhában, a fiúk meg festett szemmel és fenéken lógó csőfarmerben)*, este 6-tól reggel 6-ig egy fél Szigetnyi fellépő, röviden ennyi. Először megnéztük a Hidden Camerast, amiről kiderült, hogy elég jó, főleg a hegedűs, aki többet ugrált, mint a közönsége, és mégis hallgathatóan játszott, aztán a Guillemots-ot, ami szintén nem rossz, de inkább a sátoron kívülről hallgattuk az ingyen cider mellé. Aztán jött Manó örök szerelme, leendő felesége**, PJ Harvey. Egyedül lépett fel, és még a nem-rajongók szerint is zseniális volt. Utána átmentünk a közvetlenül a tenger partján levő színpadhoz, FLAMING LIPS-re. Ami pedig, ha lehet, még zseniálisabb volt. Hoszzú koncert volt, kb. az összes kedvenc számunkkal, az összes showelemükkel (közönségbe dobált óriás lufik, közönségbe dobált frontember, táncoló Mikulások és még éppen ízléses mennyiségű Bush-fujjolás). A végén, amikor már sem hangszálaink, sem egy jártányi erőnk nem volt, a többiek meg átözönlöttek Arcade Fire-re, leültünk az üres küzdőtéren két szörnyű szendviccsel meg némi frissítővel, mert Manó meglátta Wayne Coyne-t mászkálni a színpad mellett, és gondoltuk, kipróbáljuk a groupie-létet. Pár perc múlva kijött a turnédobos, és a “Have you seen the Flaming Lips?” kérdését követő lelkes bólogatásunkra nekünk adta a dobverőit. Ha pedig ennyi nem lett volna elég a groupi-premierünk sikeréből, Wayne újra megjelent, és kijött hozzánk a kerítés mellé beszélgetni. Kiderült, hogy mi vagyunk az első magyarok, akivel találkozott (így fifty-fifty, mert nekünk meg ő az első rocksztár, akivel találkoztunk), meghívtuk a Szigetre, szóval ha jövőre a Flaming Lipsre tombolunk a Nagyszínpadnál, abban a mi kezünk is benne volt. (Jó, tudjuk, hogy hülyék vagyunk.) Utána kiültünk egy kis rétre pihenni, aminek az lett az eredménye, hogy a Bloc Party üvöltése ellenére békésen elszenderedtünk, úgyhogy reálisan értékeltük a helyzetet, és inkább hazamentünk Scissor Sisters helyett a véletlenül rögtön megtalált éjszakai busszal.

* Ld. kedvenc non-PC kínzó kérdésünket, hogy mitől terhes az összes indie csaj, ha a fiúk láthatóan nem gyermeknemzésre vannak tervezve?

** Hacsak Meg White nem adja be előbb a derekát…

Barcelona, 1. nap – 2007. 07. 12.

A nap tulajdonképpen még szerda este indult, amikor is kb. 10 órára eljutottunk addig, hogy elkezdjünk összecsomagolni. Ez olyan pompásan sikerült, hogy – centrifuga híján – a cuccok egy része vizesen került a táskába, a hangfalnak csak a mélynyomós részét vittük el, mert Pannika szerint az is elég, viszont három degeszre tömött neszesszerünkben egy fél DM-et sikerült elcsomagolni. Csodával határos módon a taxi hajnali 02.30-as érkezése előtt még benzinkutas kávézásra is sikerült időt szakítani, és fél óra elteltével már a Ferihegy 1-en álltunk a Wizzair kilométeres sorában, illetve a reptér előtt, ahol egy spanyol fiútól kaptunk ajándékba két budapesti vonaljegyet. Még telefonon kiosztottunk egy-két bankszámlakezelési jótanácsot távolba szakadt szülőanyánknak, ennek fényében főleg viccesen hangzott, hogy a biztonsági őr csodálkozva kérdezte, hogy mi tényleg szülői felügyelet nélkül utazunk-e. Hiába, jó géneket örököltünk, engem először majd 40 éves koromban fognak magázni az Apehnél, de a Zöld Pardonba még akkor is csak fenntartásokkal fognak beengedni. A repülőn Manónak 3 mp alatt sikerült elaludni, úgyhogy kimaradt a vicces kapitány köszöntőjéből – “Üdvözlöm önöket ezen a hajnali órán, gratulálok a korai keléshez, víz-gázt remélem elzárták.” Jó, hogy szólt, így legalább eszembe jutott, hogy a vízóraállást ki kellett volna írni.

Megérkeztünk a Barcelona-Girona reptérre, ahonnan röpke egy óra várakozás, egy óra buszút és némi metrózás után eljutottunk Barcelona főterére, a Placa Catalunya-ra.Természetesen eltévedtünk a metró-HÉV-vonat hálózat sűrűjében, úgyhogy azon a ponton, ahol már egyáltalán nem tudtuk, hogy hol vagyunk, fogtunk egy taxit, amely egy “kis kerülővel” letett minket az Universitat Autonoma de Barcelona Vila Universitaria nevű kollégiumának főterén. Megkaptuk a szobánkat, és rögtön sikerült felderíteni, hogy 100 méteres körzetünkben van két kocsma, egy szupermarket, egy kajálda, egy autósiskola, egy medence, egy fodrász és sok jóképű, ám baromi hangosan éneklő és üvöltöző olasz pasi. Ők konkrétan inkább a 10 méteres körzetünkben voltak. A szobában kiteregettük a cuccokat a gondosan magunkkal hozott szárítókötélre, Panni pedig elment a medencébe sportélet álcája alatt a fent említett olasz pasikat nézegetni.

Délután, amikor sikerült kipihenni az éjjeli utat, bementünk a városba. Kiderült, hogy tényleg félórányi vonatútra lakunk a főtértől, csak meg kellett találni a megfelelő vonatot. Elindultunk a Ramblán lefelé, de kicsit sok volt az ember meg a turistafogó kifestett/beöltözött/élőszobor “látványosság”, úgyhogy a sírnivalóan finom facsart gyümölcslevek bedöntése után letértünk a sikátorok közé, ahonnan viszont három órán keresztül nem tudtunk kirobbanni. Egy kultúrház-könyvtár-stb. épület udvarán például három orosz hajléktalan üldögélt. Beültünk egy öreg arab által üzemeltetett netkávézóba, ahol kicsit ránkjött a frász, mert nem lehetett angolra állítani a nyelvet, így sikerült megjegyeztetni a géppel az összes e-mail és Skype jelszavunkat egy rosszul értelmezett “Si” hatására, de végülis megoldottuk a problémát, így növelve a spanyol informatikai szakszókincsünket. Utána egy öreg katalán képregényboltjába keveredtünk át, ahol kiderült, hogy Barcelonában egy titokzatos albummaffia működik, mert hihetetlen olcsón mindent lehetett kapni, szereztünk is egy Gigert és egy Serranót, utóbbi mellesleg akkora, hogy nem fért bele a hátizsákba, és egészen biztos, hogy az “anyagköltsége” is több lehet, mint 6 euró – nem is beszélve arról, hogy évek óta Panni vágyainak titokzatos tárgyát képezte. Ha már így megismerkedtünk a sikátorok népének e két gyöngyszemével, be akartunk ülni egy garantáltan csak helyiek által látogatott étterembe vacsorázni, de a kinézett kis bár még nekünk is túl helyi volt, és egy kicsit túl voltak reprezentálva a nap tizedik felesét kortyoló félszemű bácsik, úgyhogy továbbálltunk a L’Avia-ba, amit leginkább entellektüell kifőzdeként jellemezhetnénk, a kajáspult ugyanis három teli könyvespolc között állt, a mi asztalunk fölött pedig egy hosszú óda lógott, amelyet egy törzsvendég írt az étteremről, szép kis iniciálékkal meg rajzocskákkal, ahogy kell. A kaja pedig nagyon finom. Megnéztük a barcelonai filippino közösség templomát, amit mi csak “bolond templomként” emelgettünk, teljesen furcsa volt, kívülről az egyik oldalon teljesen romos volt és helyes kis drogos kompániák laktak a fal tövében, előlről és belül viszont teljesen konvencionális templom volt, na meg lefényképeztük a környék rengeteg graffitijét, majd – a nyolc énekelő-gitározó pasit tartalmazó kis park közbeiktatásával – valahogyan kijutottunk a kortárs művészeti múzeum elé. Itt belecsöppentünk egy “igazi fiestába”, bikának öltözött emberekkel, konfetti- és cukorkaszórással, gólyalábas figurákkal és jeltolmácsos köszöntőbeszéddel. Miközben az ajándék szendvicsfalatokat eszegettük az ingyensör mellé, megkérdeztük az egyik bikát, hogy mégis mi ez itt, mielőtt kiderülne, hogy egy francoista tüntetésen vagyunk (ami persze nem tűnt valószínűnek, de akkor is). Mint megtudtuk, ez a Festa Major del Raval, a kerület ünnepe, csak úgy minden további ok nélkül, úgyhogy nyugodt lélekkel maradhattunk bulizni egy kicsit. Utána hazavánszorogtunk, és este 11-re már mindketten aludtunk az olasz fiúk lelkes ordítása mellett.

Manó és Panni, a passengerek

Ez a blog azért van, hogy szép, színes-szagos-hangos-szélesvásznú útibeszámolókat írhassunk a közös utazásainkról. Linkek mögött sok-sok kép.